A cégvezetők többségével, és az átlagemberek 99%-ával egyetértve biztosan te is gondolkodtál már azon, hogy „ha dupla annyit tudnék fizetni az embereimnek, biztos sokkal jobban dolgoznának.”

ÉN IS ÍGY GONDOLTAM, KI IS PRÓBÁLTAM.

Mikor az első irodavezetőmet felvettem, azt hittem ha jól megfizetem, akkor kapok egy szupersztár munkaerőt. Fogalmam sem volt hogy kell egy embert vezetni, egy munkatársat – aki fix fizetést kap a heti 40 óra munkahelyi jelenlétért – rábírni arra hogy a tőle telhető legjobb teljesítményt nyújtsa. A legjobb teljesítmény alatt persze azt értettem – sok kezdő naív cégvezetőhöz hasonlóan - hogy legyen neki is annyira fontos a cég, az iroda, az ügyfelek, mint amennyire nekem. Tulajdonosi szemlélet – ismerős?

Felvettem egy tök jó kollégát. Így 13 év után is azt mondom, hogy ő egy jó munkaerő volt. Képzett – okleveles közgazdász -, értelmes, az ügyfelekkel jól bánt, a munkát elvégezte.

Három hónappal a felvétele után már az állásinterjún közölt bérigénye dupláját fizettem neki, minden pénteken 2 órával hamarabb hazaengedtem, - ezt mondjuk azóta is tartjuk, pénteken 15.00-kor bezárjuk az irodát – és aztán nem értettem, hogy a fejemre nőtt. Persze értettem, hisz látványos volt, csak az okát nem tudtam. Megmaradt az alá-fölé rendeltségi viszony, csak a szerepek cserélődtek fel.

Mikor egy - számomra legalábbis - rendkívül kellemetlen vezetői rendreutasítás során, (leültettem és higgadtan elmondtam neki mivel vagyok elégedetlen a munkájában) visszavettem a fizetését az eredeti szintre, természetesen totál kinyírtam a maradék motivációját is. Kivett egy hét taktikai betegszabadságot hogy titokban állásinterjúkra járhasson, mire kirúgtam, már tudta hova megy tovább.

Ez a fizetésemelési kudarc megtanított arra, hogy a pénz önmagában nem mindig motivál, de később egy újabb kísérlettel – a prémium bevezetésével – még mélyebbre ástam magam a gödörbe. Nézzük, mi történt akkor:

Ez a prémiumos fiaskó nem csak nálam fordult elő – hasonlóan járt egy izraeli óvoda is, ahogy Dan Ariely professzor leírja a Kiszámíthatóan Irracionális című könyvében.

Ebben az óvodában pénzbírságot vezettek be a gyerekekért késve érkező szülőkre. A cél az volt, hogy mindenki jöjjön időben a kicsikért, az óvónők pedig a munkaidejük lejártával hazamehessenek. Megdöbbenéssel tapasztalták, hogy pont ellentétes hatást értek el. Növelte a késések számát, mert a büntetésből felhatalmazás lett, a társadalmi kötelességből – hogy illik időben menni a gyerekért – üzleti tranzakció: „késhetek, hisz kifizetem”.

Nyugodtan bent maradhatok a munkahelyemen túlórázni ha megkér a főnök, beugorhatok a boltba, ha útba esik, majd kifizetem az óvodának a plusz felügyeletet. Ez történt nálunk is: „nem baj, ha nem végzem el a telefonos utánkövetést, -amit egyébként utálok, mert túl nyomulósnak érzem - hisz annyival csökken az én prémiumom is”